- A sarkantyúdat. Azt.  Az erszényedet. Egy lovat, azt igen. Még a kardodat is egy részeg éjjel. De egy várat?! – dohogott Marvil léptető lován. – Hát, hogy a fészkes fenébe lehet elveszíteni egy egész várat? Elnézést Margó, nem láttál errefelé véletlen egy királyvárat? Esküszöm tegnap este még idetettem valahová a Feketehegy mellé a Véntölgyesbe. – Felszisszent. Még mindig fájt a zúzódott lengőbordája a tegnapi csetepaté után. – És hogy a fenébe lehetne elveszve, ha tudják hol van?

Egy meredek lejtőt vetett elé a sors, jobbnak látta, ha leszáll a lováról. Az kellene még, hogy a hátasa is lesérüljön. Néha neki- nekiereszkedtek, majd ismét a hegynek kellett kaptattak, ha elfogyott a biztonsággal járható talaj.

- Menj és hozd el a Sárkánykardot, az majd egységbe kovácsolja a 7 fajt. Persze, megyek már, hiszen nem lenne sokkal egyszerűbb kovácsolni egy nyamvadt másolatot, és azt lengetni a vének előtt. Sánta Pound 5 aranytallérét csinálna egy olyan hamisítványt, hogy még a sárkányok is visszatérnének a világba, hogy megnézhessék. De ha még egy rohadt lápba belefutunk, esküszöm neked Veres, megállunk, és szarunk mind a hét faj fejére magasról. Száraz csizmát akarok. Száraz inget. Ezeket úgyis néhány felperzselt falu fogja összekovácsolni, nem szépapáik ígérete!

Közel három óra, és a papok mércéjével nézve nagyjából 12OO évnyi imával felérő káromkodások múlva Marvil lekeveredett a hegyoldalról, és itt-ott faragot kövek nyomaira bukkant levelek közt. A domborzat kezdett olyan formát ölteni, mint ami már legalább hallott az illemről. Ismét lóra szállhatott. Találomra indult el az egyik irányba a kőfoszlányok vonalán, néhol megjelölve egy-egy fát.

- Tudod, Veres, a becsületed. Azt könnyedén. Egy asszony szerelmét. A szüzességedet. De egy várost, azt nem lehet! Olyan nincs! Az eszedet, ha rossz gombát eszel, vagy…

Elakadt a szava. Mint rosszhírű fogadókban az ezüstpénzes táncosnők elől a vörös függönyök, úgy húzódott a széjjel a sűrű erdő a régi királyvár előtt. 

A vékony, majd 3O méter magas falak majdnem a fák tetejéig értek. Néhol egy-egy lőrés, egy-egy mellvéd törte meg az égbeszökést, de az építők hittek abban, hogy nincs jobb védelem az egyenes, magas falnál. Itt-ott egy-egy csenevész cserje kezdte rontani a bevehetetlennek hitt várfalat. A méltán híres 9 méter magas acélkapu szárnyai, amelyeket valaha 12 vonóökör és furfangos csigarendszerek hoztak mozgásba, most elcsüggedve ereszkedtek meg zsanérjaikon.  A kapu zárkövével egy magasságban, mint egy puha, meleg csizma mohaszőnyeg fedte a várat… A kapunál álló várvédő lovag töredezett szobra kényelmesen nekidőlhetett volna, ha az indák és a cserjék nem bilicselnék a földhöz. Igaz, a szobor tarkója már a nyers kövön koppanna, ha nem pihenne már rég óta arccal a sárban. Marvil a földre köpött, amikor ellovagolt mellette.

Vagy épp a fejedet, Marvil. Néha még azt is elveszítheted…